Voltál már úgy vele, hogy egyszerűen minden túl sok volt? Túl sok elvárás, túl sok zaj, túl sok „kellene”. És közben meg valahogy mintha eltűntél volna a saját életedből. Nos, sok nő számol be erről a változókor idején – és most őszintén, ki ne érezné néha, hogy besokallt?

Aztán egyszer csak ott ülünk egy női körben, frissen főzött gyógynövényes teával a kezünkben, és valaki elővesz egy halom színes ceruzát meg kör alakú sablonokat: „Készítünk mandalát.”
Hát persze – mondaná a szkeptikus énünk –, rajzoljunk csak köröket, ettől majd biztos jobban leszünk.

De valami mégis történik. Először csak játszunk a színekkel. Aztán észre sem vesszük, és már nem a mintákon agyalunk, hanem valami mélyen belül elkezd rendeződni. Jön egy sóhaj. Egy „te jó ég, ezt most tényleg én rajzoltam?” És közben az a kis belső hang, amit hónapok, évek óta elnyomtunk, suttogni kezd: Itt vagyok. Még mindig vagyok.

A mandala nem más, mint a belső világod leképezése. Egy önarckép, ami nem a tükörből, hanem belülről rajzolódik ki. És nem kell hozzá sem művészi véna, sem türelem – csak egy kis kíváncsiság és az a bizonyos énidő, amit mindig másra áldozunk, pedig milyen sokat adhatna nekünk.

Azok a körök, spirálok, virágformák nem véletlenül jelennek meg évszázadok óta minden kultúrában. A mandala a teljesség szimbóluma, és ha valamikor szükségünk van a teljesség érzésére, akkor az pont ez az időszak. A test változik, a hormonok hullámvasúton ülnek, néha mintha semmi sem lenne biztos. De ott, abban a színes kis körben, amit mi magunk rajzolunk meg, minden a helyén van. Minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

És ha már női kör – mesélhetnénk órákig, ki mit látott a saját mandalájában. Volt, aki szerint a párkapcsolata jött elő, más valakinek a gyerekkori álmai bukkantak fel, és olyan is akadt, aki csak annyit mondott: „Most először nem akartam megfelelni senkinek.”
Na, ez az igazi magamra találás.

A mandala nemcsak meditáció, hanem egyfajta személyiségfejlesztés is – játékos, színes, nőies módon. Vezet minket, de nem utasít. Lehet benne spirituális én-idő, de lehet egy könnyed csacsogós délután része is. Egy biztos: közelebb visz önmagunkhoz, miközben szép csendben újjászületünk – ceruzával a kezünkben.

Szóval, ha legközelebb túl sok lesz a világ, és úgy érzed, már csak egy szalvétára férnél rá, rajzolj rá egy kört. Indulj el befelé. Ott vársz magadra. És hidd el, még mindig gyönyörű vagy.